Másodéves magyar-hittan szakos hallgató vagyok a Károli Egyetemen. Régóta a szívemen tartja az Úr minden Gyermekotthonban lakó ügyét. Egészen kiskorom óta imádkozom ezekért a gyerekekért. Nem tudom megmagyarázni, de valahogy Isten Lelke erre tett figyelmessé. Éppen ezért volt nagy meglepetés, amikor a Teológián Bölcsföldi András, az egyetem spirituálisa szólt, hogy lenne lehetőség elmenni szolgálni az Ágoston Sándor Alapítvánnyal egy hétvégére a zsoboki Bethesda Gyermekotthonba. Jelentkeztem. A találkozás az alapítvány közösségével meghatározó volt; egy közös nagy vacsorán ismerhettem meg sok szolgáló testvért, köztük olyanokat is, akik régóta kitartóan végzik a munkát. Láttam, hogy az ő szívük is még mindig ég ezekért a gyerekekért.
Horváth Ákossal és Ottucsák Melindával indultunk útnak Budapestről. Útközben sokat meséltek tapasztalataikról, segítettek felkészülni a találkozásra. Hosszú autóút után, vacsorára érkeztünk meg Zsobokra. A településre vezető keskeny autóút a nyers természeten át különleges bevezető a kis faluba, ahol a meglepően szép templom és a Gyermekotthon épülete várt. Nagy szeretettel és meleg vacsorával fogadtak bennünket. Vacsora közben már be-bekukkantott egy-egy kisfiú és kislány, figyelve minket, érkezőket. Voltak gyerekek, akik régi barátként üdvözölték Ákost és Melindát. Este szabad volt egy nagyot játszanunk az alsósokkal, nagyon élénkek voltak, néha egészen vadócok. A legjobban a zenei foglalkozást élvezték. (Pl. Csön-csön gyűrű) Valószínűleg már fáradtak voltak, ezért nehéz volt őket összetartani, de a viselkedésük az ének hatására megváltozott. A közös éneklés-játék volt, ami szelíd, belső közelséget hozott közénk. Számomra itt vált kézzelfogható tapasztalattá, hogy Kodály vagy Kokas Klára zenepedagógiája mennyire működik!
A kicsik után a nagyok következtek, akikkel körbeültünk beszélgetni. Volt a teremben néhány fotel, de ők is hozták a székeket, berendezték a teret, látszott, hogy vágyják a beszélgetést. Nagyon jó közösséget érzékeltünk közöttük, összetartó csapat volt, akik nyitott szívvel fogadtak, és ezért könnyen ment a kapcsolódás. Kölcsönös volt az érdeklődés, sok személyes gondolatot, érzést is megosztottunk.
Másnap kirándulni vittük a gimnazistákat. A tömött kisbuszokban jó volt a hangulat, néha zene szólt, máskor pedig a beszélgetés, sztorizgatás. Kacskaringós szerpentinen vezetett fel az út sűrű ködben a Huta Slavia és azt körülvevő természeti környezetbe. Megnéztük a környező szabadon látogatható skanzen szerű épületeket (malom, szövőház, keramikus műhely, tó, stb.).
Bár a táj és a skanzen tisztaságot és szépséget sugárzott, mégis a közös ebédelés és az ott történő beszélgetések a diákokkal volt az az élmény, ami igazán maradandó számomra. Ott ültem 10 kamasszal körülvéve, akik meséltek. Meséltek magukról, az életükről, a jövőképükről, a vágyaikról és küzdelmeikről. Csodálom a nyíltságukat. Kiderült, hogy a fodrász, asztalos, informatikus és vendéglátó szakma a legnépszerűbb náluk. Talán a legviccesebb pillanat is ehhez kötődik. Amikor a Huta Slavia pincérnője az asztalunkhoz ért, hogy felvegye a rendelést, megszólalt az épp egy vendéglátóipari szakközépiskolába készülő tanuló: Jé, ilyen egy pincér? Sosem láttam, érdekes ruhája van. A többiek szintén csodálkozva figyelték a felszolgálókat.
A kirándulásból a gyermekotthonba visszatérve kis pihenő után egy filmet néztünk meg - szintén a nagyobbakkal - az online zaklatásról. Utána kialakult egy beszélgetés, amiben a félelem, bizalom, bizonyosság és kapaszkodó keresés, valamint az igaz barátok fontossága volt a leghangsúlyosabb. A beszélgetés és a film preventív jellegét és fontosságát szerintem megértették a diákok, örültem, hogy ilyet is közvetíthettünk nekik.
Ezután sétáltunk egyet már csak mi hárman a faluban, mivel Ruzsa Erzsike, az otthon vezetője vacsorával várt minket vendégségbe.
Vasárnapra ébredve izgatott voltam. Ákos tartotta az istentiszteletet, amin a gyerekeken kívül a falu nagy része is részt vett. A templom kívül-belül takaros, tele népművészeti díszítéssel. Belül a falakat teljesen beborítják a különféle hímzések, faragások. A gyerekek már a megszokottság természetességével keresték meg a helyüket a padok között. Én a karzaton ültem az ötödik-hatodikosokkal, akik sokat suttogtak egymás között. Mellém hűen szegődött már reggel óta egy fiú, aki az éneklés alatt elárulta, hogy fél az apácáktól és azt is megkérdezte, hogy unatkozom-e az istentiszteleteken. Sajnos hamar eljött a búcsú ideje. Szerencsére, amíg Ákos és Melinda készülődött, engem még megajándékozott az a pillanat, ahogy egy idősebb fiú elmondta nekem hitét, bizonyságot téve Jézusról. A lépcsőn a „templomi barátom” a kezembe nyomott egy kis csomag zsebkendőt ajándékul (szerintem nem is tudta, hogy valóban szükséges lesz…) és nagyon nehéz volt lebeszélnem arról, hogy a sapkáját is nekem adja. Az otthon Vezetőnője, a Konyhás Nénik, és minden ott Dolgozó szeretettel engedett el minket. Jó volt még egy ilyen kis időre is közéjük tartozni!
Hát így indultunk vissza Budapestre, fáradtan, de tele gondolatokkal és örvendezéssel. Remélem, hamarosan újra találkozunk! Én megígértem nekik. Igyekszem betartani. Imádkozzunk értük!
Berki Júlia
