Idei utunk rövidebb volt, mint az előző évi, mert Isten új utakat nyitott a szolgálatunkban: a nyár első felében (június 30-tól július 3-ig) egy felvidéki faluban, Berzétén végeztünk hasonló munkákat. Így az időnket, és az alapítvány pénzét is kettéosztottuk.
Erdélyi utunk július 27-től 30-ig tartott. Ez alkalommal sem csak teológusok voltunk együtt: volt köztünk művészettörténész-régész, egyiptológus-hallgató is, sőt olyan barátaink is a gyülekezeteinkből, akik felbuzdulva a tavalyi eredményeken, kedvet kaptak a közös munkához.
Első úti célunk Zilah volt. Itt egy, a református felekezethez tartozó gyermekotthont látogattunk meg. Ez gyakorlatilag egy családi ház, sok-sok apró szobával, és egy karosszérialakatos műhellyel. A fenntartója egy házaspár, amelynek a férfi tagja keményen dolgozik műhelyében, a felesége pedig a háztartást vezeti. 19 gyermeket fogadtak örökbe vagy éppen vettek magukhoz gondozásra (a román törvények nem nyújtanak még jogilag sem biztos támaszt az utcára került gyerekeknek). Óvodástól huszonéves fiatalig minden korosztály megtalálható náluk.
A házigazda vendégszeretetéről egy terített asztal is árulkodott. Ebéd előtt ő imádkozott, valahogy ezekkel a szavakkal: „Jézus, áldd meg beszélgetésünket, és add, hogy a Te nevedre térjen dicséret, ne a mienkre! Ámen.” Ez a rövid, őszinte kérés bizonyságtétel volt a számunkra. Hiszen ott ült előttünk egy ember, akinek lenne mit felmutatnia, mégsem felmutatni akar dolgokat, hanem „fel-mutatni”, Istenre mutatni akart. Ebéd közben aztán elmesélte, milyen is az élet tizenkilenc gyerekkel a ház körül. Beszámolójából kiderült, hogy sem a román állam, sem az ottani gyülekezetek nem támogatják ezt a missziót eléggé. Mégsem volt elkeseredve, nem tűnt megfáradtnak a számunkra. Kitűnt, hogy nagyon sokat járja a különböző hivatalokat, hogy támogatást szerezzen nevelt gyermekei számára. Elmondták, hogy a gyerekek közül sokan valamilyen betegségben szenvednek, az egyik kislányukkal például kéthavonta kell Budapestre járniuk egy altatásos műtétre. Saját autójuk nincsen. Egy másik gyermek gyógykezeléséhez, aki farkastorok-rendellenességgel született, és 18 éves koráig sem sikerült rendezni annak az orvosi műhibasornak a következményeit, ami miatt nincs rendes fogazata, körülbelül 100.000 forintra lenne szükségük, de erre sincs pénzük.
A nevelőanyukán is látszott a féltő szeretet a gyerekek iránt. Egyik kislánya, mikor bejött a szobába „édesanyukámnak” hívta. Persze megosztja a nagyobb gyerekekkel a házimunkát, de mégis az ő vállán van annak a terhe, hogy minden nap legyen finom étel és tiszta ruha mindannyiuk számára. A még most is épülő-bővülő házat úgy alakították ki, hogy minden gyerek otthonosan érezhesse benne magát. És amennyire idejük engedi, próbálnak mindenkivel törődni, foglalkozni, hogy érezzék, ők is fontosak valaki számára.
Úgy készültünk ebbe a házba, hogy mi viszünk majd pénzt, ruhát, számítógépet, és bátorítjuk a házaspárt, mégis úgy jöttünk el onnan, hogy mi lettünk gazdagabbak hitük, szeretetük által.
