Ágoston Sándor Alapítvány > Cikkek > Isten elvette, Isten adta (MN, 2006. VIII. 12.) <előző | következő>

(A cikk nyomtatott formában a Magyar Nemzet című napilapban jelent meg. Szövege az újság internetes kiadásában is olvasható: www.mno.hu. Minden jog a kiadóé.)

Isten elvette, Isten adta

Példaértékű a zilahi Erdődi házaspár vállalása: tizenkilenc tragikus sorsú gyermeket nevelnek családban

2006. augusztus 12. (5. oldal)

Major Anita

Erdődi Béla negyvenéves, felesége, Júlia harmincnyolc. A romániai Zilahon 1993 óta nevelik mások gyermekeit sajátjaikként: az évek során huszonegy főre szaporodott a család. Hivatalosan hat gyermek gyámszülei, de közülük hárman már betöltötték 18. életévüket, így állami támogatást nem kapnak utánuk. Két beteg kislányt örökbe fogadtak, a többiek eltartásához maguk teremtik meg a hátteret.

Néhány évi házasság után kiderült, hogy sajnos nem lehet közös gyermekünk. Válságos időszakot éltünk át, de ’92-ben bekerültünk egy keresztyén közösségbe: a református CE Szövetségbe (Christian Endeavour Society – Krisztusért és Egyházáért Szövetség – a szerk.), ahová egyik barátnőm hívott el. A hit megerősített bennünket – idézi föl a tizenhét évvel ezelőtt történteket Júlia.

– Hallottunk négy gyerekről: édesapjuk felakasztotta magát; meglátogattuk őket, aztán ők is egyre gyakrabban jöttek hozzánk. A húgom egy közeli faluban tanított, ott is volt három kicsi, nekik pedig az édesanyjuk halt meg. Befogadtuk őket is. Így kezdődött. – Már tizenkilenc gyerekünk van: ebből tizennyolc állandóan nálunk lakik – veszi át a szót a férj. Kettőt örökbe is fogadtunk, mindketten betegek: a tizenkét éves Katica egyéves kora körül marószódát ivott a vér szerinti szüleinél, ami tönkretette a nyelőcsövét. Fél évig azt se tudták, melyik kórházban van a lányuk, aztán megjelent az apja, hogy hozzuk el, és fogadjuk örökbe, de – megvallom – akkor megijedtünk: mit kezdünk olyan gyerekkel, aki nem tud nyelni, néha még pépeset se, és nem mertük vállalni. A kicsi hol náluk volt, hol nálunk, ám ez nem működött. – Túlzás nélkül mondhatom, állati körülmények között éltek – gondolkodik el Júlia –: a gyerek a macskával evett együtt; nem halogattuk tovább a döntést, négyévesen örökbe fogadtuk.

Zilahon – a gimnazista Ady városában, melynek szőlő- és gyümölcskultúráját az utóbbi évtizedekben felszámolták, és lakosságának már csak alig egyötöde magyar nyelvű –, bár Szilágy megye közigazgatási központja, nem tudtak segíteni a kislányon. De még Kolozsváron sem, ezért Katicát ’97-től Budapesten kezeltetik új szülei, ide irányították őket az orvosok: nyelőcsövét rendszeresen tágítani kell, és megnyitották a gyomrát. Sokszor nagyon rosszul érzi magát, vannak olyan periódusok, amikor szinte feladja, de általában pszichésen nagyon jól tűri az állapotát. Júlia büszke rá, mert lelkileg erős és értelmes lányka, szépen rajzol.

– Amikor első alkalommal Magyarországra hoztuk, az édesapja azt mondta, minek kezeltetni, van neki hely a temetőben… – emlegeti föl keserűen Béla.

A házaspár néhány év múlva Katica húgát, Zsuzsit is örökbe fogadta, akiről kiderült, hogy alkoholszindrómás (terhes anyja alkoholista volt), mikrokefál (kisfejű), magzatkori agyidegbénulása miatt szellemileg kissé visszamaradott, de testileg is nagyon fejletlen: most, kilencévesen mindössze 14 kilogramm.

– Tudatosan keresték a nehéz sorsú, beteg gyermekeket?

– Inkább így alakult. Rengeteg a szomorú sorsú gyermek, akin segíteni kellene. Zilah kicsi város, sokan hallottak rólunk. Zsuzsikát például már az anyja hasában felajánlották a szülei: átjött hozzánk az apa, közölte, terhes a felesége, kell-e a baba? Az ő életét már a megszületése előtt nyomon követtük, s kilencedik gyerekként vállaltuk – meséli nem kis büszkeséggel Béla.

– Bementünk érte az újszülött osztályra, s amikor a kórházban összetalálkoztam a feleségem nőgyógyászával, rettenetesen meglepődött, hiszen biztos volt benne, hogy nem lehet gyerekünk. De megértette, hogy a máséért jöttünk. Így sokasodott az Erdődi család: a négy testvér után befogadták azok játszópajtásait. Majd három testvért – züllött emberek gyerekeit –, akiknek a gyámszülei lettek, később a kicsik unokatestvérét, Danit, mert kitagadták a vér szerinti szülei. Megrendítő Attila sorsa is, aki 23 évesen, többszöri évismétlés után most érettségizett le: ő enyhén Down-kóros, farkastorokkal és nyúlszájjal született, de még édesapja öngyilkosságát is el kellett viselnie. Testvére, Andrea mikrokefál, szellemileg súlyosan sérült, neki a hangképzéssel is komoly gondjai vannak. A többieknek „csak” a szociális hátterük problémás. A legidősebb gyerekük huszonöt, a legfiatalabb pedig hétéves. A gyámhatóság tudtával nevelik őket.

– Huszonegy embernek nem lehet könnyű összehangolódni. Hogyan szervezik a mindennapjaikat?

– Minden ugyanúgy zajlik, mint más normális családban: be van osztva a kelés; igyekszünk együtt reggelizni, a nappaliban ez megoldható – fejtegeti a ház asszonya. – Minden gyereknek megvan a feladata: már a hétéves is beveti az ágyát, a kilenc- és tízéves kisfiunk porszívózni is tud. A mosogatásban, fürdőfertőtlenítésben is segítenek. Sok mindent megtermelünk magunk a kertben, s elrakjuk télire. A laskát is mi gyúrjuk. Tyúkfarmunkon 150-200 tyúkot tartunk. Két egyetemista lányunk van, akik más városban tanulnak, nem bírnánk a költségeket, ha mindent meg kellene venni.

– Miből élnek, kitől kapnak segítséget?

– Három fiatalkorú után, akiknek hivatalosan a gyámszülei vagyunk, kapunk a román államtól nagyjából húszezer forintnak megfelelő lejt, amiből persze ételre sem futná. Egy állandó segítségünk van, akit a CE Szövetség fizet. Horváth Ákoson, a magyarországi Ágoston Sándor Alapítvány elnökén keresztül egy budapesti gyülekezettől kapunk egy évig havi negyvenezer forintot, de sajnos hamarosan lejár ez az esztendő. Egy németországi ismerős bácsi szintén rendszeresen támogat bennünket, továbbá egy idős svájci házaspár; velük kétszer találkoztunk mindössze, de Katica sorsa nagyon megrendítette őket. Egy barátnőm férjhez ment Észak-Írországba, ő is segít – sorolja Júlia. Emellett persze rengeteget dolgoznak: Béla 2003-tól magánvállalkozó, karosszérialakatos, a családi házukban van a műhelye, sokszor a fél éjszakát is ott tölti. Egy idős beosztottján kívül akad még segítsége: Andris fiuk tavaly elvégezte a szakiskolát, és Ferike is kitanulja a szakmát.

– Igyekszünk munkára nevelni őket – folytatja Béla. – Julika könyvelő volt, de már „csak” a gyerekneveléssel és a háztartással foglalkozik: főállású gondozónő, mert Katica a legsúlyosabb, első fokú rokkant, mellette állami alkalmazásba vették alapbérért, ami havonta 3,1 millió lej, azaz 20–25 ezer forint. Hát ebből éldegélünk…

– Milyen körülményeket tudnak biztosítani e forrásokból?

– Kétszobás házban éltünk 1993–97-ig; matracokon aludtunk, amikor hétvégén átjöttek a gyerekek. Egy északír misszionárius lányka felfigyelt ránk, neki köszönhetjük a házbővítést. Az egész épület ’99-ben lett lakható: 14 kisebb hálószoba, 3 fürdőszoba és egy nagy nappali. A kft., ahol dolgoztam, szintén keresztyén emberekből állt: ők segítettek kalákában felépíteni külföldi támogatásból. Kilenc év után sikerült a külső szigetelést is befejezni – vázolja fel a családfő.

– Mennyiben más az önök családi nevelése, mint ha állami árvaházban nőnének fel a kicsik?

– Összehasonlíthatatlan. Aki normális családban nőtt fel, annak természetes, hogy otthon van, akkor nyúl be a hűtőbe, amikor megéhezik. De nekik nem volna az. Voltunk már árvaházban, de higgye el, nem mindegy, hogy valakinek az élete, az elhivatása vagy csak a munkája a gyereknevelés – magyarázza Júlia.

Hangsúlyozza, együtt ünneplik a születésnapokat, többször voltak egyházi táborban. Utaznak, ha kapnak támogatást, és mikrobuszt tudnak bérelni, ha nem, Erdődi Béla kétszer fordul, hogy az összes gyereket lefuvarozza a táborba. Júlia szerint az Isten külön kegyelme, hogy mindig kialakul, miből futja élelemre, könyvre, ruházatra.

– Még nem feküdtek le éhesen a gyerekek, sőt úgy érzem, többet kapnak, mint amit én megkaphattam annak idején a három testvérem mellett – mondja Júlia. – Ahhoz képest, hogy ennyi helyről jöttek, megtanultak alkalmazkodni. Egymást is elfogadják testvérként, s csak annyi a rivalizálás, féltékenykedés, mint más családban. Óvodába, iskolába járnak, van két egyetemista, remélhetőleg a harmadiknak is sikerül bejutni. Összetartók, segítenek egymásnak a tanulásban.

– Mindig ilyen optimisták?

– Sok év kellett, amíg elfogadtak bennünket a gyerekek, és amíg mi is elfogadtuk őket. Hisz kisebb-nagyobb mértékben mindegyik sérült. De épp ezért kerültek hozzánk: mert ilyen géneket hordoznak, és mert rendkívül rossz körülmények között éltek. Nehéz volt elfogadnunk, hogy a gyerekek ragaszkodnak a vér szerinti szüleikhez is, de soha nem biztattuk őket ellenük, noha sok esetben az sem volna megbotránkoztató, ha megtagadnák a szüleiket. Kezdetben találkoztunk olyan apával és anyával is, aki ellenünk hangolta a gyerekét. Vannak „lógó” gyerekeink is, akiknek élnek a szüleik, ezért az ő állandó ittlétüket nem tudjuk megoldani. Tavaly például ötöt kellett visszautasítanunk; már képtelenek vagyunk többet vállalni, az a minőség rovására menne – sorolja a problémákat Júlia. – De anyagilag is nehéz – folytatja –: Zsuzsókának 2005-ben az év tíz hónapjában kórházi kezelésre kellett járnia. A lelki konfliktusokról nem is szólva: a kamaszkort nem könnyű megharcolni, sokszor tehetetlennek érzem magam. Van szinte kezelhetetlen, rendkívül agresszív fiunk is, akit gyógyszerezni kell. Higgye el, a nevelés csak kis része a személyiségnek, a gének erősebbek – panaszkodik az asszony. – Keresztyén szellemiségben neveljük őket, régebben minden este bibliai történeteket olvastunk együtt, de egy idő után úgy éreztük, ezt nem lehet rájuk kényszeríteni. Többen szívesen részt vesznek bibliaórákon, ifi istentiszteleteken, de vannak lázadók is, akik keresik a helyüket, és sokszor Istent vádolják, amiért épp ők ilyen szerencsétlen életűek.

– A környezetük hogyan viszonyul önökhöz Zilahon?

– Nagyon sok az irigy. A világnak mindig az az első kérdése: mi a hasznotok ebből? – mutat rá Erdődi Júlia. – De vannak barátaink, akik nélkül nem bírnánk sem lelkileg, sem anyagilag. A családunkkal sem volt könynyű elfogadtatni a döntésünket, de már megbékéltek. Ünnepeken, konfirmáláskor, ballagáskor, sokszor vasárnapi ebédeken is együtt a nagycsalád. A kicsik anyának–apának szólítanak bennünket, a nagyobbak a keresztnevünkön, ahogy nekik természetes, tudja, ezt nem lehet kipréselni.

Amikor a gyerekek nemzetiségéről kérdezem a határon túli magyar párt, Júlia szerényen, csendesen válaszol: szinte mindegyik cigány származású, de ez számukra nem szempont, hangsúlyozza. Így alakult, nekik kellett segíteni. – Béla mindig azt mondja: nagy bajban van a magyar Himnusz éneklésekor, mert az csak a magyarokra kér áldást, de mi lesz a gyerekeivel meg a feleségével, akinek egyik nagyanyja félig román volt… – mosolyog. – Számunkra a legfontosabb, hogy megtaláltuk Istent, a többi ráadás volt. Isten elvette a lehetőségét, hogy saját kicsink lehessen, de kaptunk helyette sok-sok gyereket.

– Ez nagy titok. Talán azért nem adott sajátot, hogy gondját viseljük a másénak – erősíti meg feleségét Béla. – Boldogok vagyunk, ha újra kellene kezdeni, akkor is ezt tennénk, lehet, hogy nem ennyi gyerekkel, de ezt. Hálásak vagyunk Istennek és a közösségünknek. Meg a gyerekeknek is, mert sok szeretetet kapunk tőlük – mondja búcsúzóul a sokgyermekes anya, s miután konzultáltak beteg kislányuk orvosával, és részt vettek egy református találkozón Gödöllőn, Erdődiék sietnek vissza a Szilágy megyei Zilahra.

Támogatás.

A tizenkét éves Katica egyéves kora körül lúgos folyadékot ivott, ami szétmarta a nyelőcsövét. Kilencvenhéttől Budapesten kezeltetik örökbe fogadó szülei: a kislány nyelőcsövét rendszeresen tágítani kell. A beavatkozás – a lelki megterhelésen túl – rendkívül fájdalmas és költséges. Nyelőcsőpótlással lehetne segíteni, a drága műtétet azonban elhalasztották, hogy a szülők össze tudják gyűjteni rá a pénzt. Az Ágoston Sándor Alapítvány – amelyet magyarországi teológusok hoztak létre 1990-ben, és elsősorban határon túli magyar szórványgyülekezetek fizikai, anyagi és lelki támogatásával foglalkozik – felajánlotta, hogy számlaszámán adományokat gyűjt a zilahi árváknak és konkrétan a beteg Katica operációjára. Az alapítvány elnöke, Horváth Ákos azt kéri a támogatóktól, hogy az adomány célját is tüntessék fel a számlán. Számlaszám: 11600006–00000000–13495190 (Erste Bank Hungary Rt.).