Ágoston Sándor Alapítvány > Cikkek > Görbített vasak (MN, 2006. VI. 10.) <előző | következő>

(A cikk nyomtatott formában a Magyar Nemzet című napilapban jelent meg. Szövege az újság internetes kiadásában is olvasható: www.mno.hu. Minden jog a kiadóé.)

Menteni a menthetőt: küzdelmes magyar műemlékvédelem határainkon túl (1.)

2006. június 10. (21. oldal)

Margittai Gábor - Major Anita

Megszűnés határán álló, gyülekezetüket vesztett templomok, kalapáccsal „kezelt” középkori falfestmények, padláson korhadozó barokk faszobrok: mind-mind a határon túli magyar műemlékvilág jellemző darabjai. Hogy a reménytelen esetekbe is érdemes erőt, pénzt fektetni, és hogy józan szakszerűséggel, empátiával és eltökéltséggel csodákat lehet művelni – erről szól riportsorozatunk, amely a Teleki László Alapítvány utazó tanácskozásának tanulságait gyűjti össze.

Sokszor nem szükséges az összes tetőcserepet lelopni, vagy hagyni, hogy az árvíz háborítatlanul közlekedhessen a szentélyben. Elegendő egy betörött ablak vagy egy félrecsúszott zsindely. Banális, mégis végzetes baj, hajszálereken jön a pusztulás: becsordogál az eső, korhad a faszerkezet, mállani kezd a vakolat, alatta esetleg az Árpád-kori festmények. Néhány év alatt rom lesz a nagy múltú istenházából – de ez legalább természetes erózió. Sokszor türelmetlen papok bíznak meg még türelmetlenebb mesterembereket: csákánnyal, vésővel, vakolókanállal esnek neki felbecsülhetetlen értékű falfelületeknek, és előfordul, hogy Szent László festett lábát villanyvezeték szeli ketté. Ha pedig egyik csapás sem következik be, s csak egyszerű felújításra, szépítésre szorul egy-egy magyar kötődésű öreg templom vagy kastély, rendíthetetlen bizonyossággal ott áll a háttérben a szomszédos ország műemlékvédelmi hivatala, amely többnyire minden követ megmozgat (vagyis éppen ellenkezőleg), hogy a magyar jelenlét bizonyítékai mihamarabb eltűnjenek a föld színéről.

A vendéglőasztali mélabú vagy a kurucos dühkitörések mellett, helyett egyre hatékonyabban és szervezettebben jelennek meg szakszerűbb válaszok is honi berkekben. Bár az állami támogatás rohamosan és radikálisan csökken, magyarországi és határon túli magyar műemlékvédő építészmérnökök szenvedélyes és áldozatkész munkával, egyetemisták, fiatal teológusok önkéntes rohamcsapataikkal egy-egy helyen látványos eredményeket mutatnak fel – akár az egyre reménytelenebbnek tetsző szórványvilágban is. Az ő tevékenységüket fogja össze, szervezi meg és támogatja anyagilag a budapesti székhelyű Teleki László Alapítvány (TLA), amely nemrég hatodszor rendezte meg szokásos éves műemlékvédelmi konferenciáját a határon túli magyar vonatkozású épített örökség megóvásának és felújításának programjáról.

Hogyan lehet a szakmai kritériumoknak megfelelően, csaknem aprópénzből, többször a helyi közösségek és a hatalom rosszallásától övezve megmenteni a kultúránk alaprétegéhez tartozó épületeket? Miképpen küzdenek meg a műemlékvédők és a lelkészek a határon túli kisközösségek letargiájával és tehetetlenségérzésével? Milyen bölcs alkukat kell kötni ahhoz, hogy a gyülekezet is megelégedjen és a templom is megmaradjon? A háromnapos tanácskozás, amely Budapesten kezdődött és felvidéki terepszemlével folytatódott, ezekre az égető kérdésekre kereste a választ.

Elszánt felújítási munkálatokról, egyszersmind a szerbiai műemlékvédő hatóságok aggályoskodásáról számol be Mellár József, a Bánságban, Szegedtől 40 kilométerre fekvő Csóka római katolikus plébánosa. Hiányos palatető, beázások, korhadt tetőszerkezet, eredendő statikai gondok jellemezték a mintaszerűen klasszicista csókai templomot, amelyhez a második világháború után – amikor a földesúr elmenekült, és gazdátlanná vált az épület – ötven évig jóformán hozzá sem nyúltak a felelős hatóságok. Ám elsőáldozáskor csaknem a gyerekek fejére szakadt egy hatalmas csillár – akkor a sajtóban csapott botrány miatt déli szomszédunk is a zsebébe nyúlt, állami támogatást nyújtott, amelyet a TLA és a hívek adakozása kiegészített: így készülhettek el a javítások.

– Ahol a tulajdonos, a pap lelkiismeretesen menedzseli a munkálatokat, ott a kevés pénz is jól hasznosul, erre példa Csóka – fűzi a beszámolóhoz Diószegi László, a TLA ügyvezető igazgatója.

Dél-Erdélyben, a templomcsontvázak földjén más a helyzet, ott már az is eredmény, ha elkezdhetik az állagmegóvást az utolsó óra utolsó perceiben: a Fehér megyei Boroskrakkóban például nem teljes körű felújítás történt, hanem olyan tűzoltómunka, amely a biztos pusztulástól mentette meg a templomot.

Gudor Botond, Magyarigen református lelkésze úgy véli, ha elegendő hit, remény, akarat és pénz van, a dél-erdélyi szórványvidéken zajló helyreállítási munkálatoknak lesz jövőjük. Ezek mindegyikére egyformán nagy szükség van ezen a vidéken: a fiatalember olyan szórványfalvak szórványpapja, ahol a gyülekezet néhány főből áll, és a magyar közösségeket nap mint nap omladozó templomaik látványa fogadja. De Gudor Botond nem fogadja el a lemondást, a csüggedést.

– Szórványmegtartás, azaz a történelmi tudat erősítése, műemlékvédelem, a civil szféra érdekeltségének és felelősségérzetének felkeltése, hit és cselekedet gyakorlati megvalósítása, közösségteremtő munka: ezek a dél-erdélyi műemlékmegóvás céljai – mutat rá a lelkipásztor.

A boroskrakkói istenháza felújítása is egyházi és civil összefogás eredménye volt. Ez a település Dél-Erdély történelmileg igen jelentős régiójában, Gyulafehérvártól 20 kilométerre fekszik. A XII. században elsőként Boroskrakkóba telepítik le a szászokat; a XIV. századra ez a település és Magyarigen magyarrá lesz a beolvadásnak köszönhetően – világít rá az előzményekre Gudor. A református egyház történetében mindkét település fontos szerepet tölt be: Magyarigenben nyugszik Bod Péter lelkész, művelődés- és egyháztörténészünk, a XVIII. század egyik legkiemelkedőbb erdélyi személyisége; s Boroskrakkóban volt a székhelye csaknem négy évig a Gyulafehérvárról kiűzött kollégiumnak – onnan vonult Sárospatakra, illetve alapította meg a marosvásárhelyi református kollégiumot. E két település jelentette a Nagyenyed előtti püspöki székhelyeket is.

*

– Nemcsak azért kell megmenteni templomainkat, mert azok művelődéstörténeti fontosságúak, hanem azért is, mert azon a vidéken már alig vannak magyarok – mondja a lelkipásztor. – Boroskrakkóban hárman, ha magamat is hozzászámítom, Magyarigenben nyolcan, négyen várfalakon belül. Ennyi embernek kell vállalnia a műemlékek gondját.

A dél-erdélyi műemlékek többsége a román hivatali besorolás szerint A kategóriájú, ennek ellenére az állam nem járul hozzá a megóvási munkákhoz. Ezért van szükség magyarországi szervezetekre, a Teleki mellett többek között az Ágoston Sándor Alapítványra. A boroskrakkói templomban közös erővel takarították le az obszcén falfirkákat, orvosolták a tetőszerkezeti gondokat, zsindelyezték újra a tornyot, fedték be a tetőt. Magyarigenben is kevés pénzből sok munkát végeztek el: felszámolták a beázásokat, a vakolati károsodásokat, a tornyot kijavították. Ez utóbbi helyen évek óta kulturális turizmus folyik Gudor Botond aktivitásának köszönhetően: magyarországi egyetemisták utaznak oda nagy számban, hogy tanulmányozzák az erdélyi protestáns barokk művészetet. Alvincon, a Fráter György-féle kastély maradványaival átellenben súlyos födém- és toronykárosodásokat javítottak ki, elszállították a templombelsőből a több évtizeddel ezelőtti árvizek hordalékát. Borbereken pedig már évek óta födém nélkül volt a szentély, a mennyezet csaknem beomlott, sürgős beavatkozásra volt hát szükség.

A templomok mellett az 1848–49-es szabadságharc móc mészárlásainak emlékhelyeit is gondozzák Gudor Botondék – ami talán még nagyobb rosszallást vált ki a többségi hatalomból. Javítgatták a hajdan felrobbantásra ítélt, aztán mégis „csak” lekapargatott feliratú ompolygyepűi műemléket, amelynek környékén ma is ezer magyar nyugszik tömegsírban – a református és a katolikus pap teljes gyülekezetükkel. Aztán tervbe vették a szórványszimbólum: a régóta haldokló marosszentimrei istenháza megmentését is az Ágoston Sándor Alapítvány önkénteseinek segítségével.

– A mulandóság ellenére értelme, haszna és jövője van annak, hogy vigyázunk arra, amink van, ha már más nem vigyáz rájuk, és annak is haszna van, hogy minél többen, egyháziak és nem egyháziak, erdélyiek és magyarországiak, román szervezetek összefogjanak, és a történelmet, műemlékeinket visszaadják azoknak, akik kíváncsiak az elmúlt évszázadokra – vonja le a következtetést Gudor Botond.

– Sokszor azt látjuk, nem a pénz hiányzik, nem az erőforrások, hanem a lelkesedés: a legsúlyosabb gond a lemondás – egészíti ki az elmondottakat Horváth Ákos hatodéves budapesti teológus, az Ágoston Sándor Alapítvány elnöke. – Tevékenységünkkel azt szeretnénk elérni, hogy megmaradjanak szórványgyülekezeteink. Egyrészt hitünk szempontjából fontos ez, másrészt a magyarságot mint egységet szeretnénk megőrizni a támadások közepette is.

A Fogarasi-havasoktól nem messze található Halmágy pompás középkori templomát mutatja be Sarkadi Márton építészmérnök, hozzátéve, egyelőre nincsenek gyakorlati eredmények, csak a szándékok fogalmazódtak meg a felújítással kapcsolatban. Míg a náznánfalvi római katolikus kápolna és harangláb teljes felújítása igazi sikertörténet – tudjuk meg Márton Judit erdélyi műemlékvédő szakmérnöktől. Marosvásárhelytől 10 kilométerre található a település, kisméretű, Mária mennybemenetelének tiszteletére épült, XVIII. századi körkápolnával, amely egyedülálló Erdélyben. A felújítás úgy kezdődött, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával megkezdték a szórványtelepüléseken a római katolikus egyház tulajdonában lévő műemlékek felmérését. Ennek során nagyjából 60 templomot és kolostort dokumentáltak az egyházmegyében; majd a műtárgyak számítógépes nyilvántartásba vétele került sorra.

Náznánfalvának és Marosszentkirálynak – a két falu közösen használja a kápolnát – összesen száz katolikus lelke van. A körkápolnában a beázások miatt károsodott a fagerendás födém. Problémát jelentett az is, sorolja Márton Judit, hogy hajdan kőrisfákat ültettek az épülethez igen közel, ezek vaskos gyökérzete behatolt az alapokhoz.

– Nehéz döntés kisebb közösség esetében, amelyben az emberek ragaszkodnak saját kezűleg készített tárgyaikhoz, hogy mit szabad eltávolítani az utólagos beépítésekből és mit nem – mondja a mérnöknő. – Hegesztett előtető védte a bejáratot, amelyet a gondnok készített nagy lelkesedésből, saját pénzéből; a belső térben pedig meggörbített vasra akasztott függöny helyettesítette a gyóntatófülkét. Mivel a liturgikus tér kialakításában nagyon zavaró volt e függöny jelenléte, és funkcionálisan sem felelt meg, eltávolítottuk azt.

Akárcsak a XVIII. századi náznánfalvi haranglábat eredeti helyéről, mert ott többé nem volt biztonságban: néhány éve üzemanyagba mártogatott ronggyal próbálták meg felgyújtani. Márton Juditék fogták magukat, darabokra szedték és egyszerűen elköltöztették a haranglábat védettebb helyre. Ez sem ment persze gond nélkül, mivel ez az építmény is mindkét falut szolgálja: a marosszentkirályiak hevesen tiltakoztak, hogy 50 méterrel távolabb kerül tőlük a harang, és éppen annyival közelebb Náznánfalvához. Meg kellett győzni tehát Szentkirályt, hogy csak így van értelme a munkának, ellenkező esetben újra felgyújthatják a faszerkezetet.

– A náznánfalvi körkápolnát és a haranglábat 1,7 millió forintból állíttattuk helyre, amely egy kisméretű lakás felújítására sem elég – teszi hozzá Diószegi László. – Olyan nagy a pénzhiány, hogy csak azokat a mérnököket tudjuk felkérni, akik sokszor még az útiköltséget sem várják el tőlük. Ebből következően rendkívül kicsiny ez a csapat, ami alapvető probléma.

– Az elmúlt nyolcvan évben egyetlen erdélyi oltár felújítását sem finanszírozta a román állam – ad helyzetképet az elmúlt hat év oltár-helyreállításairól Mihály Ferenc erdélyi farestaurátor. – Holott a Kárpát-medence más térségeivel összehasonlítva az erdélyi római katolikus oltárállomány előnyösebb helyzetben van még a magyarországinál is: előbbi területeken sokkal több középkori oltár maradt fenn; míg a barokk együttes szerényebb mennyiségű és minőségű. A helyzetük viszont sokkal rosszabb: gyenge lábakon áll a román műemlékvédelmi hivatal és intézményei; Magyarországon legalább száz éve zajlik az a folyamat, amelynek során különböző módszerekkel és szemléletmódokkal ugyan, de legalább minden korban történt helyreállítás, állagmegóvás.

Mihály Ferenc rámutat: a helyreállításkor általában elsőbbséget élvez maga az építmény, még a falképek is nagy figyelmet kapnak; ám a berendezés, az oltárok háttérbe szorulnak. Belátták, hogy az efféle injekciókkal működtetett támogatási rendszerben képtelenség vállalni a teljes térség restaurálási problémáját. Így a felméréseik alapján igyekeztek sürgősségi sorrendet felállítani.

Az első csoportba tartoznak a gyors beavatkozások, leletmentések, állagmegóvások: ez tűzoltómunka, fő cél az időnyerés. Erre nagy súlyt fektetnek, mivel máskülönben olyan értékek pusztulhatnak el, amelyeket később, ha mód nyílik a teljesebb körű restaurálásra, már lehetetlen lesz pótolni. A második csoport nem túl népes: ide a szakszerű műemlék-helyreállítások tartoznak. Mihály Ferenc szerint sajnos kevésszer adatik meg, hogy úgy kezdődjön el egy helyreállítás, hogy valamennyi szakember programtervet készít, restaurálási koncepciót állít föl. Ilyen volt a gelencei templom és a csíksomlyói Salvator-kápolna felújítása. Harmadik esetben a műemlékvédelmi szervektől függetlenül zajló munkálatokról van szó, például az adott egyházközség vezetésével, amelyek sokszor eltérnek a szakszerűség igényeitől. A cél ilyenkor menteni a menthetőt, legalább a faberendezéseknél igyekeznek a szakszerűség elvét követni. Ilyenkor mindig birkózással kezdődik a dolog. A negyedik esetben pedig egy reprezentatívabb alkotást restaurálnak a sok közül abban a reményben, hogy a tulajdonos esetleg kedvet kap a többi helyreállíttatásához is, és ehhez megteremti a forrásokat.

Emődi Tamás és Lángi József a második csoportba sorolja a bihari Jákóhodos református templomának műemlékvédelmi munkáit: itt sem szakszerűen zajlottak a felújítások, hanem a megrendelő igényeinek megfelelően, ők csupán tanácsokat igyekeztek adni. Holott a XIX. században jelentősen átépített templom középkori freskókat, a Szent Margit-legenda részleteit és Árpád-házi Szent Erzsébet ábrázolását rejtette a vakolat alatt. Az egyházközség 2001-ben jelezte, hogy felújításra kerül sor, ezért szondázó falkutatást végeztek, majd föltárták azokat a felületeket, amelyeken a falképek láthatók, hogy kijelöljék a határokat, amelyek között szakembereknek kell dolgozniuk. Lángi szerint nem volt könnyű a gyülekezet igényeit kielégíteni, mivel minimális támogatást kaptak a felújításra. Még a falkutatás előtt csákánnyal összeverték a falakat, de ahogy feltárultak a freskók, lassan szemléletváltozás történt: jobban értékelték templomukat.

– Jákóhodoson ugyanakkor kidobták a templomból a XVIII–XIX. századi padokat – mondja Barabás Béla, a TLA programfelelőse –, ahogy a kárpátaljai Visken is úgy döntött a presbitérium tavaly, hogy kiteszik a XIX. századi padokat, és újakat készítenek helyettük. Programunk sikerét és tekintélyét jelzi, hogy végül nyomásunkra a viski presbitérium megváltoztatta e döntését.

A beregi Mezőkaszony azonban a kárpátaljai felújítások sikertörténete: a magyar határhoz közeli település református templomát tetőtől talpig sikerült felújítani négy-öt év alatt – számol be a munkálatokról Káldi Gyula építész. Ám hozzáfűzi: nagy gond, hogy hiányoznak Kárpátalján azok a szakemberek, akik közreműködhetnének a teljes helyreállításokban. Ezért Magyarországról és Erdélyből kell hozzáértőket exportálni.

A budapesti tanácskozás vége felé hallhatjuk az egyik legelgondolkodtatóbb előadást Kiss Loránd marosvásárhelyi falrestaurátortól. A veszélyeztetett, elnéptelenedett templomok falkutatásáról szól, olyan épületekről, amelyeket előszeretettel használnak fel a pusztulás, az elmúlás jelképeként. Pedig Kiss szerint gyakorlatiasabban kellene hozzáállni ezekhez a problémákhoz. Erdélyben a református egyháznak van a legtöbb romosodó, gyülekezetét vesztett temploma, a gond főként őket terheli.

– A falképek rendszerint az épülettel együtt múlnak el – vázolja a helyzetet a fiatal kutató. – A cél: megjelölni azokat a templomokat, amelyekre érdemes figyelmet fordítani. Nagyjából 30 erdélyi szórványtemplomban végeztünk falkutatást, 60 százalékban magyarországi felkérésre. Ezek között nincs olyan épület, ahol ne találtunk volna valamit, akár egy töredéket, információt, amely az adott templomhoz tartozó közösség múltját dokumentálja vagy gazdagítja. A legfőbb gond az, hogy ezeken a helyeken már nem létezik a magyar közösség.

Erdély két térsége, ahol a legtöbb pusztuló templom található, a Szamos mente és Fehér megye. Például a kecsedi, a páncélcsehi, a némai istenháza: ez utóbbit a hetvenes években újrazsindelyezték, illetve egy emigráns pénzt adott megóvására, az összegből vaskos dokumentáció készült, azzal a pénz el is fogyott, mutat rá Kiss Loránd.

– Talán célszerűbb lett volna ebből a pénzből védőtetőt készíteni. Most van egy alapos dokumentációnk és egy romunk.

Felmerült, hogy leválasztják a freskókat a falakról, de ez vitatható eljárás: nehéz eldönteni, hol a határ, amikor lemondunk egy templomról, s mi kerül többe: egy védőtető, illetve hogy a képeket leválasztják, majd idegen környezetben helyezik el őket. De amikor védőtetőt kap egy templommaradvány, többé nem romról, hanem épületről van szó.

Szívós, de nem reménytelen harc és szép csöndben helyreállított épületek – ezek a budapesti beszámoló legfőbb eredményei. A néhány éve bejárt erdélyi szórványvidékek pusztuló templomai közül néhány most erőre kaphat – velük a fogyatkozó közösségek is. A civil kezdeményezések és a fiatal, szakszerű, ütőképes műemlékvédelmi csoportok hatékonyságát a Felvidék egyik legreménytelenebb térségében, a hajdani Zemplénben, Abaúj-Tornában és Gömörben zajló munkák igazolják fényesen utazásunk során.

Alvinc példája

Horváth Ákos, az Ágoston Sándor Alapítvány elnöke

– Tapasztalatai szerint mire volna szüksége egy szórványgyülekezetnek ahhoz, hogy talpon maradjon?

– E gyülekezeteknek nincs saját, helyben lakó lelkészük, sőt vannak falvak, ahol egyszer van istentisztelet havonta; de még rosszabb, hogy e települések magyar reformátusait sokszor nehéz cselekvésre bírni, még ha meglátogatjuk is őket, még ha szól is Isten igéje közöttük. Ez persze Magyarországon is így van több helyütt. Sokszor úgy tűnik, már az igény is hiányzik, hogy közösségben legyenek ezek az emberek.

– Van remény arra, hogy e szórványgyülekezeteket, melyek létszáma három főről kettőre, majd egyről nullára csökken, fent lehessen tartani, meg lehessen újítani?

– Két megközelítéssel találkoztam: az egyik szerint sem pénzt, sem energiát nem érdemes ezekbe a közösségekbe ölni, és sajnos e nézet képviselői között olyanok is vannak, akik e veszélyeztetett területeken élnek. Ez azt is jól mutatja, milyen mélyen ültették el bennük a lemondó, beletörődő magatartást az elmúlt évtizedek során. Ám én azért kezdtem foglalkozni a kérdéssel, mert találkoztam a másik felfogással. A dél-erdélyi Alvincon ellopták a 25 méter magas templomtetőről a cserepet és a harangot a toronyból. Ez még önmagában szokványos történet volna, de feljelentést tettek ebben a faluban, amelyben összesen hét magyar református család él. Valamilyen csoda folytán a feljelentést követően a román hatóság a cserepet megtalálta néhány ház tetején, leszedette, és visszahordatta a templom udvarára. A hét család – tíz ember – összefogott, állványt ácsoltak, és egyenként visszarakták a tetőre a cserepeket. Olyan templomról van szó, amelyet a hetvenes évek óta nem használnak gyülekezeti célokra. Ezt a templomépületet először államosították, majd bútorraktárnak használták, de mert két árvíz után teljesen használhatatlanná vált, magára hagyták…

– Telente juhokat tartottak benne…

– … és szerelmi légyottok helyszíne is lehetett. Amikor ezt tapasztaltuk, úgy döntöttünk, érdemes ide visszajönni, mert az itt élő maroknyi magyar igen elszánt.

– Az Ágoston Sándor Alapítvány elsősorban a szórványgyülekezeteket keresi föl?

– Alapítványunk azzal a céllal alakult meg, hogy a határon túli szórványmagyarságban, különösen a szórványreformátusság körében végzett misszióutakat támogassa. Az utak során református teológusok csoportja prédikál e gyülekezetekben, s próbálja bennük tartani a lelket. Amikor 1989-ben létrejött az alapítvány, minderre nagy szükség volt. Hiszen ha csak a feladatokat nézzük, könnyen megrettenünk, és magunktól nem születik meg bennünk az indíttatás, hogy oda utazzunk, ahol néhány főből áll a közösség, esetleg már a templom is rogyadozik. Aztán 2004 tavaszán fogalmazódott meg többünkben, hogy a nyarunkból egy hetet egy templom pusztulásának megállítására szánjunk. Láttuk a magyarigeni fiatal református lelkész Istenbe vetett erős hitét, derűjét és elszántságát, ugyanúgy az alvinci férfiak tettrekészségét. Így került sor Alvinc templomával szemben, a Maros túlpartján omladozó Borberek XIV. századi templomának állagmegóvására. Azóta a szórványgyülekezetek látogatása mellett három dél-erdélyi templom felújításában vettünk részt, felvettük a kapcsolatot egy zilahi református árvaházzal, ahol egy házaspár visel gondot 19 igen hányattatott sorsú gyermekre, őket is támogatjuk. Kis pénzzel, kétkezi munkánkkal, lelkesedésünkkel és elsősorban hitünkkel igyekszünk menteni a menthetőt.

– Hogyan fogadják önöket ezeken a településeken?

– Először azt gondoltam, nagyobb lelkesedéssel üdvözölnek bennünket, és a helyi fiatalság bekapcsolódik a munkánkba. Ez nem így történt. Persze Magyarországon sem volt mindig különb a helyzet. Azért az idén már ígéretet kaptunk arra, hogy kolozsvári teológusok csatlakoznak hozzánk, amikor július elején Dél-Erdélybe utazunk Marosszentimre templomának tetőszerkezetét kijavítani. A templomok és a közösségek állapota összefügg; s mennél kiszolgáltatottabb egy közösség, annál kevésbé nyitott: az első csalódások után felismertük, ez nem valamiféle tragédia, hanem olyan helyzet, amellyel meg kell birkóznunk. Segíteni kell abban, hogy a sajátjuknak érezzék a felújítások gondját. Számos helyen nem merik vállalni sem azt, hogy magyarok, sem azt, hogy reformátusok, és főleg nem merik a jogaikat érvényesíteni. Inkább tartózkodnak. Az elmúlt ötven év eredménye, hogy az emberek – Magyarországon is – afféle könyöradományként várják az állam lépéseit. Ennek az a következménye, hogy a közösség tagjai először belekeserednek a tehetetlenségükbe, majd a következő fázisként Magyarországra vagy nyugatabbra vándorolnak, e kultúrkörből kiszakadva valahol takarítanak, mosogatnak, s a jobb megélhetés reményében felhagyják gyökereiket. Ezért tartom fontosnak, hogy amíg kell, határon innenről összefogva igyekezzünk ezt a folyamatot megállítani. Aki járt már határon túli szórványmagyarság körében, tudja, mérhetetlen kincs az ő létük mindannyiunk számára. Akik ennyit küzdöttek és küzdenek megmaradásukért, hitükért és nemzetükért, nem maradhatnak bátorítás nélkül. Hordozzuk egymás terhét!

Lelki fizika

Gudor Botond, Magyarigen református lelkésze

– A lemondás harmadik fázisa a beolvadás. A szakrális érzékenység tovább megmarad, mint a nyelv és a népszokások. Ez az utolsó, ami lényegében megmarad a nemzettudatból. Ennek megértéséhez minden közösségben vizsgálni kell a családtörténetet is, érzékelni azt, hol szakadnak meg a szálak. Horváth Ákosnak abban igaza van, hogy rezignáltak az emberek, s ez nemcsak a szórványhelyzetnek, hanem az elmúlt rendszernek, a „gondoskodó” állam eszményének is köszönhető. Ez utóbbi kiölte mindenkiből, hogy a templomát tulajdonának tekintse, amelyért felelős. Elvárják az egyháztól is az osztó szerepet, akár a külföldi támogatóktól: egyes helyeken a holland segélyeknek az lett a negatív következményük, hogy még ma is sokszor passzívan várják a támaszt, olyan esetben is, amikor a feladatokat maguk is megoldhatnák. Akkor lett gond, amikor megszűntek a segélyek, és a saját zsebünkbe kellett volna nyúlnunk. Az erdélyi társadalom is elérte azt a fejlettségi szintet, hogy cselekvőképes legyen. Ha nem lehet anyagilag segíteni egy épületfelújításnál, akkor ott a fizikai erő vagy egy mosoly, egy pohár víz… Valami csak kerülhet.

– Hogyan lehetne ismét közösséggé kovácsolni a szórványmagyarságot?

– A társadalmat nevelni kell, az egyháznak is ez az egyik feladata. A hitélet gyakorlása mellett a felelősség felébresztése kovácsolhat közösséget.

– A szórványban ez különösen nehéz lehet.

– Itt speciális problémák adódnak: nem lehet sem felújításkor, sem közösségépítéskor olyan méretekben gondolkodni, mint a tömbmagyarság esetében. Az egyházak kissé el is hanyagolják ezeket a régiókat. Jó, hogy ez a műemlékvédelmi munka kettős, lelki és fizikai, sőt a fizikai is bizonyos tekintetben sokkal inkább lelki kötődésű. Tegyük hozzá: egyik feladatunk a 2004. decemberi népszavazás miatti ellenérzések feloldása azokkal a magyarországi vendégekkel együtt, akikkel még nem beszéltük ki közös problémáinkat. Ezért is örvendetes, hogy kolozsvári és budapesti lelkészek, teológusok, régészek, történészek, filológusok és művészettörténészek együtt dolgoznak majd Marosszentimrén.

– Hogyan kapcsolható össze a műemlékvédelem ügye a közösségteremtésével? Ön azon nem túl nagy számú lelkészek közé tartozik Erdélyben, akiknél a két szempont nem kerül összeütközésbe.

– Általában nagyfokú tudatlanság a jellemző a műemlékvédelmet illetően: a teológián három év alatt felszínes művészettörténeti oktatásban részesülnek a diákok. Ennek az oktatási intézménynek természetesen nem célja a magas fokú művészettörténeti képzés. A személyes érdeklődésen és a felelősségteljes hozzáálláson múlik az adott templom értékeinek helyes védelme. Ha egy lelkész kényelmesen szeretné leélni az életét, nem kezd bele a templomfelújításba. De a lustaságnál sokkal veszélyesebb, ha buzgóságból tenni akar valamit, és átépíti, lekaparja a falakat, s csak későn jut el a szakemberekhez annak híre, hogy visszafordíthatatlan baj történt. De a butaságok sokszor a félelem miatt következnek be: a román állam nehezen ad meg bármiféle engedélyt, könnyen büntethet, és a pénz is igen kevés a feladat szakszerű ellátásához. Sok lelkipásztor inkább vállalja a kockázatot, csak hogy ne késlekedjenek a munkálatok, s vállalja a konfliktusokat a műemlékvédőkkel is. Várjuk, hogy a püspökség ilyen célú intézménye aktívabb legyen, mint amilyen mostanig volt. Sajnos ahány generációváltás az intézmény élén, annyi elképzelés jelenik meg, s ezek nincsenek mindig összhangban a konkrét műemlékvédelmi feladatokkal. Természetesen a liturgikus terek használata reális igény; ha elhúzódik a restaurálás, és a gyülekezet iskolába vagy a parókiára szorul átmenetileg, nagyon jól meg kell magyarázni ennek okát. De formálják a történelmi tudatot, ezzel közösségformálók azok a feltárások, amelyek a gyülekezet, a közösség régiségét, templomának mívességét bizonyítják ország-világ előtt.

– Egyre-másra nyílnak meg a középkori freskókincseket rejtő falfelületek, mind több turista zarándokol ezekre a vidékekre. Tapasztalható valamiféle szemléleti fejlődés a lelkipásztorok körében az eredményeknek köszönhetően?

– Igen. Kezdik kikérni a szakemberek véleményét. Érdeklődnek a freskókérdés iránt is, remélik, hogy a feltárások megemelik templomuk értékét, látogatottságát. A legszomorúbb eset, ha meglévő közösségek mellett is tönkremennek műemlékek. Itt azonban tágabb értelemben kell közösségben gondolkodni. A faluközösség, a helyi adminisztráció, az egyetem és a civil szervezetek közössége is éppúgy felelős, mint az egyházi. Marosszentimre eklatáns példa erre: az egyetem kutatta, felmérések, könyvek születtek róla, ma mégis befolyik az eső, a tető beszakad. Harminc év nem nagy idő egy műemlék teljes elpusztulásához, aztán meg következik az egymásra mutogatás. Ha pedig helyben már megszűnt a magyarság, akkor távolabbi, nagyobb közösségnek kell átvállalnia ezt a feladatot. A román állam feladatát is. Romániában nagyon nehéz sorsuk van a magyar műemlékeknek: megyei szinten nyolc éve nem nyúltak magyar vonatkozású épülethez. Tavaly botrány volt az egyházak között szétosztott pénzek miatt: sem a felekezeti arányokat, sem az adózó állampolgárok arányát nem vették figyelembe. Ilyenkor a magyar államnak kellene lépnie, persze így az is konfliktusba kerülhet saját állampolgáraival, akik számon kérhetik, miért viszik a határon túlra az ő adóforintjaikat. A tények azt mutatják, hogy ma már nem elég Jékely vagy Kányádi versét szívszaggatóan szavalni a marosszentimrei templomban. A lelkésznek az a fontos, hogy megfelelő helyen hirdesse az igét, a műemlékvédőnek a templom értékeinek történeti felmutatása. Közös pontjuk a közösség történelmének megragadása. Néha pedig, főleg a szórványban, ez az egyetlen, ami megmarad.

Magunk áldozatai

Kiss Loránd falrestaurátor

– Előadásában bírálta azt az általános szemléletmódot, amely szerint a pusztuló templomok egyszerűen halálszimbólumok – hiszen még lehet tenni értük. Milyen más megközelítést javasol?

– Meg kellene nézni, hogy a sokkal gyakorlatiasabb szászok hogyan oldották meg ezt a problémát – holott ők jóval brutálisabban szembesültek ezzel a helyzettel. Húsz év alatt népük 80 százaléka kivándorolt, gyakorlatilag megszüntették magukat, és azzal kellett megbirkózniuk, hogyan képesek megóvni a hátrahagyott épített örökségüket. A sokkal több épületükre sokkal jobb megoldást találtak, mint mi.

– Mi a „szász megoldás” lényege?

– Minden településen megbíznak valakit, hogy időnként megnézze a tetőt, nem folyik-e be a víz, és hogy helyretologassa az elcsúszott cserepeket, ellenőrizze az ajtókat, ablakokat.

– Ez miért nem működik a magyar közösségekben?

– Mert nálunk egyelőre hangulati elemként kezelik a kérdést, és hiányoznak a konkrét lépések az egyházak, valamint a politikai szereplők részéről. Afféle emberként kezelnek minket, akinek a lába már elüszkösödött, s csak sajnálkoznak felette. Holott olyan folyamatról van szó, amely évszázadok óta tart, s feltehetően még hosszan elhúzódik. Tudnunk kell élni ebben a helyzetben is – nem pedig állandóan azt sulykolni, áldozatok vagyunk. Talán a saját magunk áldozatai.

– Meglehetősen demoralizáló lehet az is, hogy a veszélyeztetett vidékeken hiányoznak azok a közösségek, amelyek értékelni tudnák templomuk kutatását, helyreállítását.

– Egy templom elsődleges feladata az, hogy benne összegyűlnek a hívők, és Istent imádják. Az csak másodlagos – és kissé intellektuális – megközelítés, hogy az adott épület műemlék, és történelmi eseményekhez, legendákhoz kötjük.

– Ezt hangsúlyozzák azok az egyházi emberek is, akikkel önök folyamatos küzdelmet folytatnak többek között a freskók szakszerű feltárásáért.

– Kárpátalján, ahol most dolgozom, valóban nagy gondot jelent egy-egy falkép restaurálása: a papok azt mondják ugyanis, a freskók elvonják a figyelmet. Ezt a szempontot is figyelembe kell venni, és olyan megoldást találni, amely mindkét félnek jó: feltárjuk a freskókat, elvégezzük az állagmegőrzést – majd letakarhatják a képeket egy vászonnal, ha úgy látják jónak.

– Hogyan lehet meghúzni a határt a halálra ítélt és a még megmenthető épületek között?

– Megoldatlan és valójában megoldhatatlan probléma ez. De néha szükség van olyasféle irracionális lépésekre is, hogy mondjuk egy reménytelen templomromot tetővel fedünk be. Nagyképűség száz évre előre gondolkodni; bőven elegendő, ha tíz–húsz évvel meghosszabbítjuk egy épület életét. Aztán meglátjuk. A kötelességünk: átörökíteni a műemlékeket, nem pedig mindent ától zéig feltárni és bemutatni. Nincs pénz erre, meg talán nem is etikus az efféle mohó kíváncsiság. Szükség van persze ellenpontra, szép és látványos kutatásokra. Akkor tudunk fontossági sorrendet felállítani, akkor lehet mérlegelni, amikor már rendelkezésünkre állnak az információk, hogy hol milyen értékek találhatók. Szisztematikusabban kellene dolgozni, mert így nagyon sok az átfedés is: mindenki tenni akarna a templomokért, mert mindenkinek rossz egy kicsit a lelkiismerete.

Gyóntatófüggöny

Márton Judit műemlékvédő szakmérnök

– A gyulafehérvári érsekségen az egyházművészeti bizottság irodavezetője vagyok 1999 óta. Az a feladatom, hogy a műemlékek helyreállításakor a plébánosok munkáját segítsem. Ha beküldik engedélyezésre a terveket, a bizottság véleményezi őket, javaslatot tesz az érsek atyának, ez alapján születnek meg a döntések.

– A helyreállítások során milyen kommunikációs taktikára van szükség ahhoz, hogy elkerüljék az összeütközéseket a helyi papsággal és a falubeliekkel?

– A sikeres együttműködés nagyban függ attól is, hogy milyen kapcsolatot tudunk kialakítani az adott plébánossal, és hogy az illető mennyire nyitott a műemlék-felújításra. A náznánfalvi római katolikus kápolna helyreállítását sikerként éltem meg, mert a plébános nagyon bízott abban, hogy amit teszünk, az a kápolna és a harangláb javát szolgálja. Adódnak persze problémák is. Kompromisszumokat kell kötni: vannak dolgok, melyekért érdemes és kell is harcolni (például amelyek a templom múltját igazolják, illetve az állagát őrzik meg), és vannak olyanok, amelyekben engedni kell. Náznánfalván, a 10 méter átmérőjű körkápolnában elbontottuk a gyóntatófüggönyt, de még nincs megoldva ez a kérdés – mégis kezdik elfogadni a függöny hiányát. A plébános úgy segített, hogy a gyóntatószéket a közösségnek háttal helyezte el, és mise előtt kerít sort a gyóntatásra. Másik sikertörténetünk a mikházi templom felújítása: több évig tartott a munka, s a plébános ügyesen megoldotta a hívek egybetartását. Ha a pap elfogadtatja az emberekkel, hogy a felújítás hasznukra válik, nekünk is könnyebb dolgunk van, de törekedni kell arra, hogy minél előbb használhassák a templomot.

– Van lehetőségük civil támogatáshoz jutni?

– A náznánfalvi felújítás úgy indult, hogy Szekszárdon civil egyesületet hoztak létre erdélyi műemlékek felújítására. Megkérdezték a véleményemet, s mivel nagy összeggel nem rendelkeztek, a harangláb helyreállítását javasoltam. A fazsindelyre adtak pénzt.

– Milyen anyagi háttérrel érdemes belevágni a munkálatokba?

– A kisebb összegű támogatás is jó folyamatokat indíthat el. A szekszárdi segítséget követően az NKÖM is hozzájárult a költségekhez. Ám amikor szétbontottuk a haranglábat, azt láttuk, hogy a talpgerendák nagy része súlyosan károsodott. Sokszor tapasztalom: ha nincs meg a teljes összeg a felújításra, akkor is bele kell vágni a munkába. Ami pedig a kivitelezést illeti: ha szükséges, bizonyos feladatokat újra elvégeznek a munkások, hogy az eredmény biztosan megfelelő legyen. Megértették, hogy ez XVIII. századi harangláb, kevés van belőle, oda kell rá figyelni. A talpgerenda elkorhadt részeit motoros fűrésszel persze könnyebb lett volna eltávolítani, de a főnökük kijelentette, hogy azt régen is bárdolták, álljanak csak neki a hagyományos módon.